A vízkészlet - térben és időben - nem egyenletes mértékben áll rendelkezésre, ezért a használata csak szabályozott formában történhet, a fenntartható fejlődés mértékéig.

A vízkészletgazdálkodás állami feladat, melyet műszaki és tudományos eszközök igénybevételével, jogi és közgazdasági szabályzók segítségével kell megoldani.

A víz használati értékét - többnyire védelmének fokát is - a rendelkezésre álló mennyisége, a felhasználhatósági célok fontossága, az azonos jellegű (minőségű, felhasználhatóságú) víz előállítási költsége (vagy képződési sebessége) határozza meg. Nyilvánvaló, hogy az emberi fogyasztásra közvetlenül alkalmas (pl. első osztályú rétegvíz, karsztvíz), vagy rendkívül lassan megújuló (termál és gyógyvizek) vízkészletek fokozott védelemre szorulnak. A magyarországi vízügyi gyakorlatban ennek több évtizedes hatósági engedélyezési múltja van. A kivehető víz mennyiségét az engedélyezési eljárás folyamatán belül hidrogeológiai-hidrológiai szakvélemények alapján korlátozták / korlátozzák.

Ez a szabályozás egyoldalú hatósági beavatkozást jelent, nem teszi érdekeltté a felhasználót a takarékosságban. A potenciális nagyfelhasználók által lekötött mennyiség - amit nem korlátozott a rendelkezésre álló készlet szűkössége - korábban egyértelműen a túlbiztosításra mutatott. Ez a lekötés - a szabad készletek fogyásával - a további felhasználói igények kielégíthetőségét korlátozta.

A piacgazdaságra való áttérés eredményeképpen 1993 óta új, törvényi hátterű szabályozás lépett életbe. Ez figyelembe veszi a vízkészletek fokozott védelmét, egyúttal az elosztás-lekötés viszonyait indirekt módon, gazdasági eszközökkel is befolyásolja. Az új eszköz neve: vízkészlet járulék (VKJ).

A vízkészlet járulék - az egységnyi kitermelt vízmennyiséget figyelembe véve - három fő részből áll: az alapdíj, egy érték-arányos un. gazdasági szorzó és a vízkitermelés hiteles mérésének hiánya esetén alkalmazandó szorzó.

A gazdasági szorzó igen széles értékhatárok között (0,001 - 10,0) képviseli az értékesebb víz védelmét. A szorzó kialakításának három tényezője van: a víztermeléssel érintett víztípus (rétegvíz, felszíni víz, karsztvíz, stb.), a kitermelt víz minőségi osztálya (felszíni víz esetében a szabad vízkészlet kihasználtsági foka), valamint a felhasználás célja (gyógyászat, közcél, gazdasági).

A vízbázisok között kiemelt értéket (és szorzótényezőt) képvisel a gyógyvíz, termálvíz és a karsztvíz. Ezek humán célú felhasználáskor is nagyobb járulékkal számítódnak, de az egyéb használatnál már a maximális 5-10-es szorzók is gyakoriak. Az már hatósági korlátozás, hogy e vizek használatát számos célra (pl. öntözés) egyáltalán nem engedélyezik.

A víz minőségi besorolásának alapja a korábbi magyar ivóvíz-szabvány, és természetes, hogy a jobb minőségű - emberi használatra közvetlenül alkalmas és (sajnos) egyre kevesebb - víz szorzója magasabb.

A felhasználási célok között a társadalmilag elismert felhasználások élveznek előnyt, alacsonyabb szorzókat. A szorzó mértékének kialakításánál a célok szorosan összefüggnek a vízbázis fontosságával, tehát az értékesebb vízbázis kevésbé preferált célra való felhasználása relatíve magas szorzót kap, míg ugyanennek a víznek támogatottabb célú kivétele (pl. gyógyvíz gyógyászati célra) alacsonyat.

Összességében a szorzó kialakítása tükrözi a víz gazdasági és társadalmi értékének komplexitását. Ezt egészíti ki a mérőeszköz-hiány miatti szorzó, amely a vízkivétel mennyiségének ellenőrizhetőségét korlátozó állapotot sújtja. Értékét 2000-ben a korábbi 1,2-ről 2,0-ra növelték a méretlenség visszaszorítása érdekében.. Következménye: egy azonos minőségű víz esetén akár 20-szoros járulék különbség lehet (pl. a gyógyvíz gyógyászati használatra, méréssel = 1,0; ugyanez gazdasági egyéb célra, hiteles mérés nélkül = 20,0).

A vízkészletek lekötésének és kivételének másik szabályozási eleme a lekötés és termelés arányának figyelembevétele a járulék számításakor. A pazarló jellegű lekötéseket gátolja, hogy a lekötés 80 %-a után akkor is kell fizetni, ha kevesebbet termeltek ki. Az emiatti túl alacsony lekötések elkerülésére a lekötés 10 %-os meghaladásakor a túllépés teljes mennyiségét kétszeresen kell fizetni. 2000 évtől kezdve a víztermelés szüneteltetése esetén is, 2001 évtől a létesítés időszaka alatt is a fenntartott vízigény (lekötés) 60 illetve 50 %-a után járulékot kell fizetni.

A nyilvántartás képes rugalmasan követni a változásokat, függetlenül, attól hogy azt természeti tényezők (belvíz, aszály) vagy jogszabályi előírások váltják ki.

A napra kész nyilvántartás lényegében egyfajta visszacsatolás a vízhasználó és a vízkészlet gazdálkodó között. A vízhasználó részére azonnal számszerűsíthető a lekötés-változtatás miatti díjfizetési kötelezettség változás, a vízkészlet gazdálkodó részére pedig azonnal hozzáférhető a pillanatnyi lekötöttségi/víztermelési állapot, vagyis a vízkészletek kihasználtsága.

Ez lehetőséget biztosít a vízkészletgazdálkodás részére az esetlegesen jelentkező káros folyamatok mielőbbi felderítésére és megállítására, elkerülve, hogy az ilyen tendenciák visszafordíthatatlanná váljanak.

A központi, elkülönített számlára befizetett járulék túlnyomó része a vízkészletgazdálkodás - részben pályázati úton (KÖVICE) igénybevehető - hatékonyság-növelésének egyik anyagi fedezetét szolgálja.

Összegezve: a járulék-rendszer és annak nyilvántartása együttesen teszi lehetővé a vízkészletek mennyiségének és minőségének a jövő számára történő megőrzését.